Reggeltől- estig a Nap áldotta a házat

Fölmenőink azt tartották, akinek nincs háza, annak nincs hazája. A régiségben minden család azzal kezdte az életét, hogy a rokonsággal összefogva házat épített. Az építkezés annyiba került, amit megettek, megittak. Csak a helyben fellelhető anyagból készült a ház, fából, vagy földből. Még a szomszédba sem mentek alapanyagért, ismeretlen helyről nem szállítottak anyagot.

A szeres településen két-három holdas belső telkek voltak - ezeket a székelyek ma is életnek nevezik - , ezen belül a megfelelő helyet választották ki. Oda, ahol macska feküdt, nem építettek, mert vízér húzódott, oda sem, ahova a mennykő, vagy a villám becsapott, vagy ahol előzőleg már leégett egy ház, ahol viszont a kutya, tehén megpihent, oda igen.


A téglából való házépítés egyik módja volt, hogy a cigányok kiváló vályogtéglát tudtak vetni, s ezt kiégetni is tudták. Fizetségként ételt, alapanyagokat kaptak. A cigány téglával harangozni lehetett - folytatta József. - Óriási bölcsesség volt a természetbeni elszámolásnak, hiszen a lehető legkevesebb ráfordítással mindenki megkapta, amit akart. Minden ház keletelt volt, vagyis kelet-nyugat fekvésű: reggel estig a nap áldotta a házat, s a benne lévőket is. Ha új család került a telekre, nekik is új házat építettek, keletelt volt és soha nem árnyékolta a másik házat. Ezen érdemes lenne a mai embernek is elgondolkodni.


József a felvetésre, hogy ma már nehéz lenne ehhez tartani magunkat, elismerte, nehéz, de nem lehetetlen. Egyre több, a városi életre ráunó értelmiségi család költözik falura, tanulja ki a régi mesterségeket, gazdálkodik és eltartja a családját.
- Nagyon kemény életet választottak, de véleményem szerint ez a jövő. A jelen az, amiben most szenvedünk. Még a két háború között is, amikor valóban tízmillióan voltunk, a többség faluban élt, mértékes városok voltak, éppen akkorák, amik ellátták a szükségleteket, amit ott lehetett csak létrehozni. A falusi ember akkora házat épített, amire szüksége volt.


Kezdetben kétosztatú házakat építettek. A Gyimesekben látni még ilyeneket. Az egyik osztat kelet felé nézett, ez, a tiszta szoba a ház szó szoros értelmében vett kápolnája volt. Ott nem laktak. Volt benne egy bevetett ágy, amin kilenc hímespárna sorakozott három sorban. Itt öltözködtek fel vasárnap az asszonyok, az embernek nem volt olyan fontos, hogy tükörbe nézzen. Volt benne egy a tükör előrehajtva, fiókos szekrény ruhával, azon a feszület, Mária szobor, gyertya, vagyis a házi oltár.


Az asztal a keleti déli falnál állt. A tiszta szobát akkor használták, amikor gyerek született,  mert a gyereknek otthon kellett születnie, hiszen aki otthon születik, az nem lesz hazátlan, csavargó. A tiszta szoba ágyában, amit Boldog asszony ágyának is hívtak, feküdt az édesanya csecsemőjével. A keresztelés után bölcsőbe került a gyermek, s még mindig a ház kápolnájában, a tiszta szobában lakott az új asszonnyal.

A tiszta szobában kontyolták a menyasszonyt, megfelelő szertartás kellett hozzá, hogy megértessék vele, már nem hajadon, bekötötték a fejét. A tiszta szobát használták akkor is, amikor valakinek el kellett távozni. Ezt az ágyat használták a ravatalnak: az érkező és távozó lélek helye is volt.


A ház másik fele a konyha, a gyerekek és asszonyok hálóhelye volt. A férfiak fagyos télen az istállóban, jobb időben a pajtában, nyáron a szérűskertben aludtak.
 Mindenütt volt kemence, egyszerre fűtötte a konyhát és a tiszta szobát. Szakrális szerepe volt annak, hogy a tüzet nem hagyták kialudni: mi, magyarok úgy tartjuk, hogy Isten tűzzel teremtette a világot, a tűzból kipattanó sziporkával. Ezért becsülték: a tűz túlmutat önmagát, Istenre utal. A legnagyobb nyárban is izzott a parázs a 
hamu alatt, nagy szégyen volt, ha kialudt a házban a tűz.

Németh F. Bernadett / NAPLO